" A Rém itt van. Lejött és bizony elpusztít minket, de előtte szórakozik. Legalábbis minden jel arra utal. " (Jonathan McBridge)
McBridge tudta az egészet. Kiszámolta, ahogyan ő állította. Legalábbis használta a fejét. Az utókor számára ez végülis mindegy, lévén, hogy nem maradt utókor, mely számára ez jelentőséggel bírhatott volna.
Talán már tavaly ilyenkor szétkürtölhette volna. Vagy esetleg korábban is, mikor még csak kósza ötletként merült fel benne ez az egész, miközben odakint fejte a kecskéket. De akkor a kecskék még egy kevésbé magasztos célt szolgáltak és óhatatlanul elterelték derék McBridge barátunk gondolatait a világ esetleges megmentésétől. A sajt ugyanis akkoriban a megélhetését biztosította. Legnagyobb problémájának az a renitens kecsketolvaj számított, aki valamiért mindig a sötét színű példányokat favorizálta. De tény, hogy McBridge a tudás birtokába került. Ő megpróbált figyelmeztetni, megpróbált jelezni.
Az egész megvolt írva előre. A Thetforthoz közeli kecsketartó birtokán megfigyelő állomást hozott létre. Két számítógép álló nap vadászta a világ különböző híroldalait. Semmi sem kerülhette el McBridge figyelmét. A kecskéket végül eladta, a fickó aki jelentkezett értük majdhogynem duplaannyit fizetett, mint amennyit az egész birtok ért, így az elkövetkező időszakban McBridge bármit megengedhetett az ügy érdekében. Bár fura alak volt, a hírböngésző Jonathan kifejezetten zavarónak tartotta, ahogyan méregeti az állatokat és a vemhes jószágok borjainak színe felől érdeklődötött. De olyan nagyon sok idő egyébként sem maradt.
Kombinált. Összállított. Rájött. Jonathan brit tudós volt, így semmi sem volt elképzelhetetlen számára. Sajnos.
Az összállított anyag már gyakorlatilag kész volt. Gyorsan gépelt még egy kicsit, majd előhívta a címlistát, kikereste Keneddy professzor címét, majd csatolta a szöveget. Ennek napvilágra kell kerülnie, bizonygatta magát McBridge. Régi barátja biztosan segítségére lesz majd. A világ a végéhez közeledik és erről csak ő és a Rém maga tudhatott!
*
Arthur egy álmos és napsütéses délután lépett be az egyetem udvarába. Gyorsan tovább haladt, befelé a campus belsejébe. Jó napja volt, érezte övé a világ. Ma este elviszi Maryt Londonba, és az elegáns L'ODÉON étteremben fognak vacsorázni. Utána pedig mekéri a kezét. Ilyen egyszerű az egész! Csak a professzor tud persze az utolsó pillanatban eltűnni. Kénytelen lesz maga elintézni a professzor bocsánatkérő leveleinek továbbítását.
Utána boldog lesz, örökkön-örökké. Arthur mosolygott, miközben intett a nyüzüge portásnak, akinek bár nem bírta a mogorva fejét, de ma még azt is elnézte volna neki, ha megint elkeveri a tanszéki kulcsokat. Semmi ilyesmiről nem volt szó. Problémamentesen ért a bársonyberakású ajtóhoz, amelyen cirádás betűkkel hirdette egy felirat:
" prof. STAINSLAW, KENNEDY (alatta kisebb betűkkel) and SAINT, ATRHUR "
Megpöcögtette a rosszul felhelyezett színes fémlapocskát. Még ez sem fogja kedvét szegni ma!
Kinyitotta az ajtót, majd lehuppant a professzor székébe és bekapcsolta az irodai számítógépet. Kitől is várt e-mailt az öreg?
